Lovastalálkozó a Szigetközben Dunaparti lovas-parti Vendéglátásból jeles Halászi aprócska település a Mosoni-Duna partján, Mosonmagyaróvár tőszomszédságában. A falu határában elterülő Babos-major, amely az utóbbi években a Széchenyi-terv jóvoltából épült-szépült, barátságos vendégházakkal hívogatja az ide érkezőket. A nyári szezonban mind a lovaglás, mind a vízi sportok szerelmesei naphosszat hódolhatnak kedvenc sportjuknak, hiszen akár az itt legelésző huszonegynéhány ló valamelyikére felpattanhat a vendég, ha úgy hozza a kedve, akár hajót bérelhet, és túrakenujával nekiindulhat a vadregényes tájnak. Augusztus közepén azonban egy hétvégére egyértelműen a lovasoké a főszerep, ekkor zajlik ugyanis a Szigetközi Lovastalálkozó, amely idén már harmadjára került megrendezésre, a korábbi évekéhez hasonló hatalmas sikerrel. A sikert persze nem eladott belépőjegyekben, sajtóvisszhangban, vagy éppen nagy horderejű sporteredményben mérik ilyenkor. A Szigetközi Lovastalálkozó ugyanis valami egész másról szól. Önfeledt szórakozás ez, vidám megmérettetés, amelyben mindenki starthoz állhat a legkülönfélébb lovas számokban, olyanokban is, melyeket az „igazi” versenyeken csak a lelátóról szokott szemlélni. Itt ugyanis nem szégyen, ha például a hordókerülés során valaki épp kétszer annyi idő alatt teljesíti (és mondjuk a biztonság kedvéért inkább ügetésben, mint vágtában) a futamot, mint a győztes páros. Az sem gond, ha a trail verseny során az egyébként eredményes ugróló kissé csodálkozva méregeti a kinyitandó kaput. A lovasíjász versenyben is nyugodtan próbára teheti mindenki a lova és maga rátermettségét, függetlenül attól, hogy épp a versenyszámhoz illő, vagy netán ugró-, uram bocsá’ westernnyeregben ülve készül kiröpíteni a nyílvesszőt. De a két nap során volt itt a westernversenyekről már jól ismert trail, hordókerülés, szlalom és kulcs versenyszámok mellett például „Borsodi játék”, amelyben dobozos söröket kellett szédületes tempóban összeszedegetni a pálya legkülönbözőbb pontjairól, hogy aztán a rekkenő kánikulában gyorsan le is gurítsa a torkán mindenki a nyereménykortyokat. Volt ló-lovas szépségverseny, műbika-rodeó, negyedmérföldes gyorsasági futam, fogathajtó verseny, tájékozódási lovaglás, meg volt közös lófürösztés–úsztatás a Dunában. És persze voltak szalagok, kupák, számtalan különdíj, tárgynyeremény, sőt, még egy „külön-különdíj” is a két nap során legtöbb jó helyezést megszerzett lovas számára – ezt a fóti Határ Ranch-ről érkezett Horváth Gabriella vihette haza, aki Boleróval valóban szinte minden versenyszámban a helyezettek között szerepelt. A rendezvény fő szervezője, Simon Ervin egyszerűen mindenhol ott volt, ahol épp szükség volt rá, egyszerre több helyütt is képes volt felbukkanni, és nem volt olyan kérdés, kérés, óhaj, sóhaj, amit ne válaszolt volna meg vagy orvosolt volna azon nyomban. És a két – persze az előkészületekkel együtt ennél jóval több – nap végére sem veszítette el lelkesedését és energiáját, egyedül csak a hangja tűnt el átmenetileg, annyit beszélt, szervezett, intézkedett a rendezvény ideje alatt. És – no nem mintha ez volna a legfontosabb, mégis említést érdemel – hogy vajon mennyibe került mindez a résztvevőknek? A két napra egy ló-lovas páros számára a nevezési díj összesen kettőezer-ötszáz forint volt, ami nemcsak valamennyi versenyszámban való indulásra jogosította a lovast, hanem ugyanez az ár tartalmazta a ló két-, három-, sőt, a legkitartóbbak esetén akár négynapi tartózkodása alatti szénafogyasztását is, és ha mindez nem lenne elég: ebbe az árba még a lovasok kétnapi ebédje is belefért! Csoda, hogy valahogy senkinek sem akaródzott vasárnap este elindulni hazafelé? Aki csak tehette, ráhúzott még egy napot, hogy még egyszer megmártózzon lovastul a folyóban, hogy még egy éjszakán át együtt sátorozzon a lovával a fák alatt, vagy ha a vendégházak valamelyikében aludt, reggel a teraszra kilépve üdvözölhesse a ház mellett „parkírozó” négylábúját. És aki maradt, annak hétfő reggel még egy ráadás járt: Babos úr, a házigazda búcsúzóul mindenkinek olyan parasztreggelit rittyentett, hurkával, sült kolbásszal, ropogós friss fehér kenyérrel, hogy valóban mindenki a tíz ujját megnyalta utána… |